§ Ez nem könnyebb

Ez nem könnyebb

Lassan és unalmasan teltek az elkövetkező napok, és már alig gondoltam Niallre, a srácokra és Adisonra. Bár, mondjuk Miguel nem is nagyon hagyta, hogy rajtuk vagy Londonon járjon az agyam, mert az ígyis elég sűrű napomba apró programokat csempészet, szóval örültem olykor, hogyha még levegőt venni is tudok. Azóta nem érkezett új levél Adisontól, gondoltam biztos, hogy már elfelejtettek és ez a gondolat segített át az elég fájdalmas percekben. Most Miguellel kijöttünk a kedvenc helyemre, egy szép tisztásra s itt sétálunk kézen fogva. Kezdtem megszeretni Miguelt, már nem csak egy barát számomra. Miguel megállt majd maga felé fordított, és lassan megcsókolt. Nem olyan volt csókolózni vele, mint Niallel. Már megint rajta jár az agyam? Hogyan hasonlíthatom Niallhez? Hisz sohasem lesz olyan, s nem is akarom, hogy olyan legyen. Ő nem Niall, ő Miguel.

-       Henriett valamit el kell mondanom. – kezdte, majd belenéztem éjfekete szemében, amiben csalódottság volt. Rá mosolyogtam, de nem mosolygott vissza.

-       Mi a baj? – kérdeztem, majd megfogtam a kezét.

-       Én már nem tudok rád várni Henriett. És nem is akarlak becsapni, én már mást szeretek. – mondta egyszerűen, majd a szemembe nézett. – Sajnálom. – mondta, majd homlokon puszilt. Nem bánatot éreztem, hanem örömöt. Nem tudom, hogy ez normális emberi dolog e, ha egy fiú elutasít, de most azt éreztem, mintha egy kő gurult volna le a szívemről.

-       Igen, én is el akartam valamit mondani. Nem akartalak hiú remények közt tartani, és nem akartam volna ennél nagyobb fájdalmat okozni. Csak egy fellángolás volt. – mondtam mosolyogva.

-       Akkor nem is haragszol? – kérdezte, majd rám villantotta azt a mosolyát, amit annyira szerettem.

-       Egyetlen feltétellel. Ha most is a legjobb barátom maradsz. – mondtam, majd feltettem a kis újjam.

-       Rendben, elfogadom. – mondta, majd ő is feltette a kis újját.

-       Így görbülj meg, ha hazudol. – mondtam, majd kiöltöttem rá a nyelvem.

Visszasétáltunk a házba, majd Miguel elment, mert Marcellóval kellett valami fontos ügyet elintézni a birtokkal kapcsolatban. Mivel egyedül voltam otthon, felnéztem a laptopomra és nem hittem el, amit a neten olvastam. Harry Taylorral van együtt? Kérdeztem magamtól elképedve. Majd amikor az egyik buli fotóra klikkeltem, ott volt Adison egy másik lányt ölelve. Szóval talált magának pótlékot. Miben is reménykedtem? Azt hittem, hogy félév után még emlékezni fognak rám? Már biztos, hogy azt sem tudják, hogy létezem.. Az ölembe vettem Hanryt, majd elkezdtem simogatni. Ahogy visszaemlékeztem arra a napra, amikor eljöttem Londonból elnevettem magam. Az első napon-elvesztettem Hanryt és egy nő meg majdnem szív infarktust kapott, és a repülőről majdnem ledobtak minket.

-       Majdnem otthon maradtunk miattad! – súgtam a fülébe. – Lehet, hogy ez egy jel volt Hanry? – kérdeztem nevetve, majd nyávogott egyet, amit igennek vettem. Gondoltam, hogy jól érezte magát Gwennel, mert folyton húskonzervet adott neki itt meg csak egy kis tejet kap, meg valami furcsa ételt, amit mindig a szakács tesz elé. Hát igen fogyóznia kellene, mert már a hájas alfarát így is alig bírja el. Elővettem, mint sokadára megint a borítékból a levelet, ami arról szólt, hogy felvettek az orvosira. Remek lehetőség! Még mindig hallom anya izgatott hangját, és magam előtt látom az örömtől csillogó szemét. Már csak egy aláírás hiányzott, ami az enyém volt. Előkaparásztam a tollam majd aláfirkantottam, és rá néztem a dátumra, hogy mikor lenne a meghallgatás és elfehéredtem. A meghallgatás éppen 4 nap múlva lenne vasárnap, de addigra felkészülni kész rémálom. De most vagy soha! Jelentettem ki magamnak, majd elhatároztam, hogy úgyis meg fogom majd csinálni, és akkor végképp elfogom majd felejteni Niallt. Visszacsúsztattam a borítékba a levelet, és levittem, hogy nem e adja fel valaki. Mivel nem találtam otthon senkit, így elindultam egyedül. Lassan kinyitottam a kaput, majd feltettem a napszemüvegem, mert iszonyatosan tűzött a nap. Szerencsére nem laktak messze anyáék a postára gyalog alig 30 perc, de ha sokan vannak, akkor ez eltarthat akár több óráig is. Én pontosan a csúcsidőt fogtam ki, mert alig lehetett már a postán elférni, annyian betömörültek ide, és ráadásul kicsi is volt ez a postai hivatal. Alig 3 kabin várta a hivatalos ügyek intézésében érkezetteket, és akik utánnam jöttek be, mit sem törődve a sorban állásal, vágtattak előre, utat törve maguknak. Lehet, hogy nekem is a példájukat kellene követnem? Nem az mondjuk, nagyon bunkóság lenne. Leültem egy bőrfotelbe, és levettem egy újságot a polcról.

~ 1,5 órával később ~

Éppen akkor tettem le a könyvkupac tetejére a könyvet, amikor megláttam, hogy már csak egy ember van előttem. Gyorsan kiszálltam a székből majd az öreg bácsi mögé álltam. 20 percig álltam, már majdnem elmentem, amikor a bácsi végzett, és én odamehettem a kabinhoz.

-       Jó napot, csak ezt a levelet szeretném feladni. – mondtam, majd átnyújtottam a hivatalos levelet. A nő tett rá bélyeget, majd közben megmozgattam az elgémberedett lábamat, mert már alig éreztem. Amikor kiértem a dohos postai hivatalból és megéreztem a nap melegét az arcomon, nagyon megörültem. Kint már a nap majdnem lement az égről, és sárga fénybe borította az utcát. Mosolyogva lépdeltem hazafele, majd otthon anya, kérdő arcát pillantottam meg először.

-       Elküldted már a levelet az orvosira? –kérdezte, majd tovább nézett. Most is le volt engedve a fekete haja, valami mini ruhában volt, bődületes magas sarkúval kiegészítve.

-       El, éppen az előbb. Még valami? – kérdeztem. Megvonta a vállát, majd elmentem mellette fel a szobámba. Mivel fáradt voltam, ahogy felértem a szobámba, egyből lezuhanyoztam, majd befeküdtem a puha párnába. Egy éles hangra ébredtem.

-       Egy pillanat Feci. Nem oda maguk barmok! – majd rájöttem, hogy anya ordibál. És én még ilyen zajban tanuljak majd délután? – kérdeztem magamtól, majd kipattantam az ágyból. Felvettem valami itthoni ruhát, és kiültem a kertbe a vastag könyveimmel együtt. Hogy fogom én ezt mind megtanulni 3 nap alatt? Megráztam a fejem, majd belemélyedtem az egyik vastag könyvbe. Az egész délutánt végig tanultam, majd anya kijött értem a kertbe 5 óra fele.

-       Te még mindig tömöd a fejed? Túl okos leszel. De mindegy. 30 perc múlva legyél készen, mert vacsorázni megyünk. – mondta, majd elindult befelé. Ő akarta, hogy orvosira mennyek, aztán meg ő kritizál. Ezek a hülye vacsorák. Elegem van már abból, hogy mindig anya ilyen félre sikeredett emberekkel megy vacsorázni, azok meg magukkal hozzák az idióta gyerekeiket. Persze anya mindegyikkel össze akar hozni, de én ilyenkor mindig kimegyek a mosdóba és ellógok. Felmentem a szobámba a könyveimmel, és kerestem egy normális ruhát estére. Egy vajszínű gatya mellett döntöttem meg egy egyszerű fehér felsőt tettem ki az ágyamra. Nagy nehezen elkészültem majd egy balerinacipőt vettem fel, és lefutottam a lépcsőn.

-       Ennyi? – kérdezte anya a szemöldökét felhúzva.

-       Nem elég? – kérdeztem vissza.

-       Felőlem. – mondta, majd elindult ki az ajtó fele. Követtem, majd felkészültem életem leghosszabb estéjére.

~ Vacsora után ~

Ezek az emberek istenemre mondom nem voltak komplettek. Elkezdtek először is a politikáról beszélni, majd arról, hogy milyen háziállataik vannak. De istenem, kit érdekel vacsora közben, hogy éppen most ellett meg a tehenük? Szóval az este folyamán, csak pár falat étel ment le a torkomon, elment az étvágyam. Anya persze mindenen röhögött, elég jó színész be kell vallani. Éppen most jöttünk haza, és rémülve vettem észre, hogy holnap is tanulhatok, meg még azután is és azután is. Nem telt érdekesebben az estém utána, csak nem tudtam elaludni. Sokáig forgolódtam az ágyban, míg álom jött a szememre, de már 7 kor fel is keltem.

~ A nagy nap Vasárnap ~

Reggel izgatottan fészkelődtem, és már reggel 6 kor fent is voltam. Annyira izgultam, hogy mi lesz az orvosin, és nem éreztem magam felkészültnek, pedig este is tanultam, mert nem tudtam aludni. Most is egy vajszínű gatyát vettem fel, csak most egy blézert is vettem fel a fehér felső fölé. Felvettem a kis táskámat, és a nyakamba akasztottam, majd lementem a lépcsőn, ahol már Adele egy tálca limonádéval és tükörtojással várt. Alig bírtam enni, de nem akartam lefordulni a székről, így egy szelet csokit is tettem a táskámba. Eltettem a telefonom, és az irataimat, majd az órát figyeltem mereven. Telt az idő, és kapkodva vettem észre, hogy lassan 10 óra lesz, a megbeszélt időpont. Éppen kinyitottam volna a kaput, de megszólalt a telefonom, egy ismeretlen számot pillantottam meg a kijelzőn. Mostanában nagyon sok ismeretlen szám szokott hívogatni., biztos csak szórakoznak, vagy lehet, hogy az orvosiról hívnak.  Megvontam a vállam és felvettem.

-       Igen, Itt Henriett Farkson. – mondtam, majd leintettem egy taxit.

-       Hen, Adison vagyok. Alig tudtalak elérni. Figyelj nagyon rossz dolog történt. – mondta Adison majd elsírta magát.

-       Milyen dolog? – és egyből Niallre gondoltam, hogy valami vele történt.

-       Balesetezett. És súlyos az állapota. – mondta Adison, majd elfehéredtem.

-       De kinek Adison, ki balesetezett? – kérdeztem félve, pedig nem akartam azt a nevet a telefonban meghallani.

-       Niall. – mondta, majd csend lett. Összetört bennem minden, és most tudatosult bennem, hogy ki a fontos. Niall volt a fontos, és most lehet, hogy elveszíthetem.

-       Azonnal indulok. ! – mondtam, majd feltéptem a taxi ajtaját és sürgetve mondtam a taxi sofőrnek, hogy a repülőtérre vigyen.

-       Melyikre? – kérdezte értetlenül.

-       Melyikre vajon? Az egyikre a sok közül. – vágtam rá idegesen. – Barom.

-       Melyik kórházban van? – kérdeztem utoljára Adisont, majd úrrá lett rajtam a pánik, és kapkodva vettem a levegőt. Anya mindig tartogat egy magán gépet, és azzal, sokkal hamarabb oda érek, mint ezekkel a túlzsúfoltakkal. Kiugrottam a taxiból, és Joe-hoz siettem, imádkoztam, hogy bent legyen, mert ilyenkor ő nem szokott még a gépek közelében lenni. De megpillantottam és rohantam hozzá.

-       Joe! Azonnal el kell vinned Londonba! – mondtam elcsuklott hangon.

-       Miért? Mi történt? – kérdezte meglepődve.

-       A barátom balesetezett.. – nem tudtam befejezni, mert elsírtam magam. Mi van, ha későn érkezek? Mi van, ha már Niall kihűlt testét fogom találni? Majd képzeletben pofon csaptam magam, hogy a csudába tudok ilyenekre gondolni?

-       Rendben.. – mondta, majd besegített a gépbe. Nem tudom, hogy hány órát repülhettünk, de Joe, szó nélkül vezette a gépet. Az ablakhoz nyomtam a homlokom és imádkoztam, hogy csak ne legyen súlyos Niall állapota, és megállás nélkül sírtam. Szegény Joe, pedig kiló számra adta a zsebkendőket. Majd hirtelen megpillantottam alattunk Londont. Kezdtem rettegni, hogy mi fog engem várni a kórházban, féltem, mert nem mondott Adison semmit Niall állapotáról. Joe keresett egy tisztást, ahova letette a gépet, szerencsére az a pont nem volt messze a kórháztól.

-       Köszönöm Joe! Ezt még meghálálom! – kiáltottam neki, majd elkezdtem futni a kórház felé. Eszeveszetten szedtem a lábam, nem érdekelt, hogy beszúrt az oldalam, majd remegve emeltem a kezem a kilincsre és berontottam a kórházba. A portán egy évnek tűnő percig szerencsétlenkedett a lány, majd végre megmondta, hogy hol van Niall. Felszaladtam a lépcsőn, majd végig futottam a folyosón, és magamban mondogattam, 103 kórterem, 103 kórterem. 99- es kórterem, 101 es kórterem, majd megérkeztem, és láttam az 5 ismerős alakot, akik ott ültek egy fotelben és kávét iszogattak. Lassan közeledtem feléjük. Ahogy néztem őket nagyon megváltoztak, és mintha Adison lefogyott volna. Harry össze vissza járkált, Zayn pedig Adison kezét fogta, de láttam, hogy mindenki törölgeti a szemét.

-       Itt vagyok. – súgtam halkan és erőtlenül. Mindenki megfordult, majd Adison a nyakamba ugrott.

-       Súlyos az állapota Hen. – mondta, majd elkezdett sírni, amitől én is. Pedig a gépen is elhatároztam, hogy erős leszek, de a kórterem láttán megtörtem. Amikor elengedett Adison, egy ősz hajú ember lépett ki a kórteremből, Niall kórterméből.

-       Mi a helyzet doktor úr? – kérdezte Harry idegesen, és rekedt fátyolos hangon.

-       Magához tért, és egy Henriett nevezetű lányt hívat. – mondta, majd mindenki rám nézett. Kikerültem az orvost, majd berontottam a kórterembe. Ahogy az ágyra néztem, még a lélegzetem is elállt. Elkezdtem sírni, majd megfogtam Niall kezét.

-       Ez mind az én hibám! Sajnálom Niall. Nem voltam itt.. Csak féltem..  – mondtam halkan, szinte suttogva, majd tudatosult bennem, hogy miattam fekszik itt Niall.

-       Nem a te hibád. – válaszolta egy rekedt hang, majd megpillantottam Niall fájdalommal teli kék szemét..

§ Meg kell hoznom életem legnehezebb döntését!

Itt a rész. Azon gondolkodtam a mi nap, hogy lehet, hogy kezdek egy új történetet, csak semmi ihletem nincsen. Ha van valami ötletetek, akkor azt írjátok meg : )

Ui.: Jó olvasást : ) Sziasztok : )

’’ Meg kell hoznom életem legnehezebb döntését! ’’

3 hónap telt el azóta, hogy elköltöztem Londonból. Nagyon nehéz volt arra elszánnom magam, hogy én igenis beszéljek anyával, és utánuk jöjjek Olaszországba. Egyben megérte, mert gyönyörű helyen lakom, és legalább van időm feledni. Meg lassan úgy is befogok egy iskolába íratkozni, ahol orvosnak tanulok, nem fogok tehetetlenül összetett kézzel Niall után koslatni. Éppen az iratokat néztem, mert most jött meg egy levél, hogy felvettek e az iskolába. Anya most sem törődött velem, olyan volt, mint régen, de nem veszekedtem vele, mert nem lett volna ennek semmi értelme. Nemsokára úgyis önálló életem lesz, családom, gyerekem, s ami a legfontosabb, hogy Niall nélkül kel mindenen átmennem. Próbálgattam azt mondogatni magamban, hogy Niall hagyott el, ő nem törődött velem, de nem, nem akarom Niall emlékét bemocskolni, és bármennyi idő is eltelhet, én szeretni fogom mindig.

-         Megjött a levél? – kérdezte Miguel. Miguel mostanában lett a legjobb barátom, és mindig nevettem a furcsa olaszos akcentusán.

-         Igen. Felvettek. – mondtam, majd rá mosolyogtam. Majd lefagyott a mosoly az arcomról, mert csak akkor tudatosult bennem, hogy mibe vágtam a fejszét. Ha felvesznek, de már felvettek, akkor itt kell maradnom, kikell járnom az orvosit. Helyhez vagyok kötve. Sóhajtottam egyett, majd Miguel felszisszent.

-         Már megint amiatt a fiú miatt búslakodsz? – kérdezte, majd szúrós szemmel a képét nézte, ami ki volt ragasztva a szekrényemre.

-         Nem miatta búslakodom. – mondtam ridegen. – Csak hiányzik London. – mondtam.

-         Ne haragudj. – mondta, majd rám nézett az éjfekete szemével. Ha nem lennék Niallbe annyira szerelmes, talán lehet, hogy kikezdenék Miguellel, de nem akarok, és nem is tudnák vele úgy együtt lenni. Az én szememben csak egy nagyon jó barát, semmi több. – Csak már nem az, vagy akit megismertem. – mondta, majd mellém ült.

-         De az vagyok, csak néha azért még is eszembe jut. Meg Adison is. – mondtam, majd felálltam az ágyamról, és beletettem a borítékba a levelet. Hirtelen Miguel kezét éreztem a vállamon, majd a fülemnél éreztem a leheletét. – Miért nem felejted el, és foglalkozol velem? – kérdezte, majd lassan maga felé fordított.

-         Mert én erre még nem állok készen, és nem tudom, hogy valaha még egyszer kész leszek e egy kapcsolatra. – mondtam könnyedén, majd levettem a kezét a vállamról, és a két kezem közé fogtam a kezét.

-         Nagyra értékelem, hogy vársz rám, de arra kérlek, hogy ne haragudj meg, hogyha úgy fogok dönteni, ami majd neked fájni fog. – mondtam majd a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy csalódott, de rám mosolygott.

-         Én megértem. Ugyan ezt éreztem, amikor Donatellát elveszítettem. Akkor azt hittem, hogy vége mindennek, de anya révén rájöttem, hogy ő is azt akarja ott fent, hogy tovább éljek, és tudom, hogy most már büszke rám. – mondta, majd szomorúan lefele nézett.

-         Hány éves volt? – kérdeztem halkan.

-         17 a baleset után töltötte volna be a 18at. A szobájában az óta senki sem járt. De ne rólam beszéljünk, ha nem rólad.. Vagyis majd holnap, vagy délután, mert vissza kell mennem, dolgozni. Majd még beszélünk Henriett. – mondta, majd megpuszilta a homlokom, és kiment a szobámból. Ott ültem az ágyon, majd ahogy szétterültem az ágyon, valami nyomta a hátamat. Felültem, és ahogy arrébb toltam a lepedőt, megpillantottam az albumot. Kinyitottam, majd neki dőltem a falnak, és elnevettem magam az első kép láttán.

Ezeket a képeket látva, jót kuncogtam, hogy milyen őrültek is voltak a srácok. Liam azt az idióta panda sapkát húzta a fejére, pedig mondtam neki, hogy ne tegye fel, de feltette, persze az emberek kitágult szemekkel meredtek ránk. Egyszer mentem velük, repülőgéppel, de az is kár volt. Összevissza nyüzsögtek a gépen, aztán meg azzal szekáltak, hogy én félek a repüléstől. Nem tévedtek nagyot, de egy tériszonyom van, kettő még úszni sem tudok, szóval vagy lezuhanok egy géppel, vagy megfulladok egy tengerben ez a két lehetőség van. Általában mindig az következik be, amitől a legjobban félünk. Ahogy néztem Niall arcát, hiányt és magányosságot éreztem, mintha egyedül lennék a világon. Becsuktam az albumot, majd letettem az íróasztalomra. Gondolom, a fiúk élik sztáros életüket így lecsaptam a laptopom tetejét, mert nem akartam róluk idióta sztorikat olvasni, amiket a hülye újságírók pletykálnak össze. Majd hallottam, hogy Elina felkiáltott.

-         Henriett gyere már egy percre leveled érkezett!. – kiáltotta, majd szép lassan lesétáltam a lépcsőn. Elina ugyan úgy nézett ki mint mindig, határozott kontyba fogta most is éjfekete haját, térdig érő virágos ruhát viselt, egy ó divatú cipővel. Itt más volt a divat, mint Londonban, de kezdtem megszokni. Ahogy lementem, megcsapta az orrom a már jól ismert, rózsa illat, ami belengte az egész házat.

-         Ki küldte? – néztem rá kíváncsian.

-         Valamilyen Adison.. – mondta elgondolkozva, de átnyújtotta a levelet és már ment is vissza a konyhába. A modorán változtathatna, már nem is csodálkozom, hogy eddig senkit se talált magának. Majd megráztam a fejem, és kivittem a levelet a kertbe. Ahogy leültem az egyik padra, azonnal feltéptem a levelet, amiben egy újabb kép volt a fiúkról. Alig hittem a szememnek, rengeteget változtak.

Liam levágatta a haját? És Zaynek melír csík a hajában? És Harry? Lejjebb nyíratta az is a haját? És ekkor döbbentem rá, hogy mennyi ideje nem láttam már a srácokat, nem is tudok róluk szinte semmit. Majd elkezdtem olvasni a levelet, amin megéreztem Adison parfümjét.

„ Szia Hen. Remek ez a turné, csak innen már te hiányzol. A directionerek elképesztőek. Tudod, mi mindent megtesznek azért, hogy legalább fényképezkedhessenek a fiúkkal? Az sem érdekli őket, hogyha a biztonsági őrök viszik el a fiúk nyakából. Szépnek nem mondhatnám Amerikát, de jó volt kijönni. Tényleg már csak te hiányzol, de mi újság van Londonban? A fiúk nem tudom, meddig lesznek még itt, de körülbelül még 3 hónapig. Nagyon hiányzol. Niallről meg nem is mondok semmit, alig jár el a fiúkkal és velem szórakozni. Hiányzik az életéből az a rész, amit veled töltött el. Na, de nem is fecsegek tovább, meg mennem kell, éppen most megyünk el a fiúkkal sétálni. Boldog Mikulást! A fiúk tisztára be vannak zsongva, mindenki mindenkinek adott már virgácsot, Louis meg reggel úgy keltett minket, hogy elkezdett kolompolni, de nem tudom, honnan szerzett kolompot, aztán bement mindenkihez, persze mikulás jelmezbe. Felvert az ágyból, és még egy normális reggelit sem tudott elkészíteni, szóval nagyon fáradt vagyok, alig várom már, hogy aludjak, pedig még este egy vacsora is lesz. De, mindegy. Elmondok valamit, amit nekem Niall mondott, és amit a fiúk is megerősítenek. Múltkor hallottam Niall szobájából valami furcsa hangot és bementem hozzá. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj? Elkezdi, hogy semmi, csak valami belement a szemébe. Én mondtam neki, hogy nem hiszem el, és a végén elárulta, hogy még mindig szeret. Nem értem még mindig, hogy miért csinálod ezt vele! Tudod, ez számomra már csak egy örök titok marad.  De mennem kell, mert a fiúk már hiányolnak. Írj vissza. Majd találkozunk: )

Puszil

Adison xxx „

Visszacsúsztattam a levelet a borítékba, majd visszabattyogtam a házba, ahol beleütköztem Miguelbe.

-         Hát te? – néztem rá kérdőn.

-         Apa átvette a műszakom. – mondta mosolyogva.- Ezt Adison küldte? – mutatott a borítékra.

-         Igen, de most mennem kell Migu. Szia, majd beszélünk később. – mondtam, majd felsiettem az emeletre. Nem akartam Miguelnek a hülye kiosztását hallgatni, így inkább magamra zártam az ajtót. Most azt akarom, hogy senki se zavarjon, hiszen most kell meghoznom életem legnehezebb döntését…

§ Elmegyek örökre !

Meghoztam az új részt, lehet, hogy egy kicsit száraz lett, de jó olvasást hozzá : ) Sziasztok : )

Ui.: Ti mit gondoltok Harry és Taylor Swift kapcsolatáról?  Na, és nem is beszélve Liam és Dani kapcsolatáról? Én már nem tudom, mit higgyek? Valaki világosítson már fel!

„Elmegyek örökre!”

Pár percig még álltam az ölelésüket, de utána elhúzódtam tőlük. Nem akarom újra azt végig zongorázni, amit nem olyan régen eljátszottam, szeretem a fiúkat, de nem akarom, hogy még egyszer összejöjjek Niallel, főleg meg, most nem amikor sebezhető vagyok. Leporoltam magam, mert tiszta por lett a nadrágom, és felnéztem, majd Niall megfogta a kezem. Összeszorult a szívem, és eszembe jutott, amikor kézen fogva sétáltunk, nem érdekelt, hogy milyen őrültnek tartanak minket, amikor egy szál felsőben az esőben sétáltunk mínusz akárhány fokban. Kicsúsztattam a kezem Niall kezéből, és kerültem a pillantását.

-         Én azt hittem, hogy.. – fordított felé Niall.

-         Semmi és senki nem fog változtatni a döntésemen, Niall. Szeretlek, de még egyszer nem fogom sem magamat sem téged tönkre tenni. – mondtam, majd elindultam a kijárat felé. Hirtelen mindenki eltünt, az őrült szemekkel meredt emberek már nem voltak sehol, csak a szél süvített és fújta arrébb a lehullott leveleket. Csendben kisétáltam, majd hívtam egy taxit, mert semmi erőm sem volt hazasétálni. Nem jött utánam senki, így egy kicsit megnyugodtam. Amikor elhaladtunk a park mellett kézen fogva láttam boldog párokat, visszaemlékeztem, hogy én is ugyanezt az érzést éreztem Niall mellett. Fogok még valaha szeretni így egy embert? A hideg ablaküveghez nyomtam a homlokom, és a bennem tomboló tűzt próbáltam lehűteni. Ugyan ezt a tűzt éreztem amikor Niall elsőnek megcsókolt, vagy amikor először megfogta a kezem, mint egy kis tini szerelmes olyan voltam, olyan szerelmes és olyan vak is. Hogy nem tudtam azokra a jelekre figyelni, amit a sors küldött? Csak a saját boldogságomra figyeltem és eltaszítottam mindent és mindenkit magam mellől. Nem figyeltem, hogy ez a kapcsolat sohasem működhet túl sok volt az akadály. Lecsuktam egy percre a szemem, és próbáltam kiverni a fejemből Niallt, de nem ment. Egyre csak azon járt az eszem, hogy milyen lenne, ha most Niall ülne mellettem, fogná a kezem. Pedig vele képzeltem el az életem, mondhatni ő volt nekem a Nagy Ő. És minden egy szélfújásra összedőlt. Múltkor azon nevettem vele, hogy elkezdtünk gyerek neveket kitalálni, s abszurdnál - abszurdabb neveket sikerült kitalálnunk. Túl korai gondolkodás volt, fiatal ő is fiatal vagyok én is. Megállt a kocsi s kiszálltam belőle, majd éppen Gwent láttam meg az ajtóban csomagokkal felszerelkezve.

-         Had segítsek. – vállalkoztam majd elvettem tőle a szatyrokat és becipeltem a konyhába.

-         Köszönöm kedvesem. Hol voltál? Sárbirkózáson vettél részt? – nézett rám majd felhúzta az egyik szemöldökét, amitől nagyon viccesen nézett ki.

-         Nem, apánál voltam. – mondtam mosolyogva. – Egyébként szerinted jó ötlet, hogy Niallnek egy felsőt vettem Karácsonyra? – néztem rá, majd megállt a kezem a levegőben, mert eszembe jutott, hogy máig foglaltattam le a felsőt. Rá néztem az órára majd elfehéredtem, mert 20 perc múlva 5 mutatott az óra. Ez a bolt meg 5 kor vagy hamarabb zár.

-         Jézusom. – csaptam a homlokomra. Kiszaladtam, majd amikor az ajtó kilincsre tettem a kezem Gwen visszahúzott. – Van valami baj? – kérdeztem türelmetlenül.

-         Nem, de nem kéne ennyire sietned, mert már nincs ott a felső. – mondta majd sokat sejtően a konyha felé nézett. Azonnal visszaszaladtam a konyhába, majd kinyitottam az egyik dobozt. Ahogy leszedtem a tetejét, ott lapult a felső.

-         De, hogy? – kérdeztem döbbenten.

-         Én mindent tudok kedveském. – mondta, majd elmosolyodott. Oké, ez kezdett nagyon bizarr lenni, de én is elmosolyodtam. Visszatettem a dobozba egy cetlivel ellátva.

„ Boldog Karácsonyt Niall. Remélem, tetszik neked. Szeretettel Henriett ”

-         Hagyd, majd én feladom, úgyis megyek fel kedvesem. – mondta Gwen, majd kikapta a kezemből a csomagot és már kint is volt az ajtón.

-         Köszönöm. – mondtam már inkább magamnak, majd leültem az egyik székre. Ásítottam egyett, majd elhatároztam, hogy ledűlők egy kicsit aludni. Ahogy letettem a fejem a párnára, azon nyomban elnyomott az álom. Niallel álmodtam, sohasem akartam ebből az álomból felébredni, de csengettek. Gondoltam Gwen néni jött meg, és az én álmos fejemmel biztos bezártam az ajtót. Lebotorkáltam az ajtóig, majd akkor vettem csak észre, hogy már besötétedett. Kinyitottam az ajtót, majd a hideg szél, és egy arc azonnal észhez térített.

-         Niall mit keresel itt? – kérdeztem, majd megdörzsöltem a szemem.

-         Sokat gondolkodtam, és sajnálom. Töröm a fejem, de nem tudok rá jönni arra, hogy mi vezetett erre a megoldásra. – mondta, majd rám nézett.

-         Elmondom. De nincs túl korán még? – ásítottam.

-         Korán? 21:30 van Hen. – mondta majd az álmos fejem láttán elnevette magát. – Remélem nem keltettelek fel. – mondta majd becsusszant mellettem.

-         De felkeltettél, de nem baj. – mondtam, majd ahogy a meleg konyhába értem, újra elnyomott az álmosság. Készítettem két teát, majd bevittem a nappaliba, ahol már Niall várt.

-         Paul éppen ma mondta, hogy több hónapos turnéra megyünk. – mondta majd letette a dohányzó asztalra a bögrét.

-         Igen? – kérdeztem az egyik szemöldökömmel felhúzva. – Az király. – mondtam unalmasan.

-         Gondoltam, hogy szólok, és arra gondoltam, hogy nem e kísérnél el ? . – kérdezte. Letettem a teám, mert azt hittem, hogy elejtem. Most Niall Horan arra kért engem, hogy menjek el vele turnézni? Furcsa.

-         Nem. – vágtam rá azonnal. – A csillogást azt meghagyom nektek. – Elgondolkodtam azon, hogy vajon jó ötlet e így beszélni Niallel.

-         Adison is jön. Aztán megnézhetnénk együtt a várost, tudod én meg a srácok és te. Persze ha Paul enged. – mondta, majd megcsóválta a fejét.

-         Felőlem nyugodtan mehet Adison. És nem kell Paultól engedélyt kérned, hogy velem megnézhesd a várost, mintha amúgy rohadtul érdekelne Amerika, persze a srácokkal együtt biztos jó lenne, de nem, nem kell, hogy emiatt fáradj. És nem akarom, hogy rám pazarold azt az időt, amit dedikálással tölthetnél. – mondtam, majd ridegen rá néztem.

-         Most mi a baj? – kérdezte kimérten.

-         Nekem? Ugyan semmi. De menjél is, mert még a végén rám küldik a rendőrséget, és az F.B.I-t . Azt ugye nem akarjuk ? – kérdeztem nevetve.

-         Henriett kivel vitatkodsz? – kérdezte Gwen, majd bebotorkált a nappaliba, egy baseball ütővel a kezében. Ezen elnevettem magam, de amikor Niallre néztem döbbenten nézett Gwenre, majd rám.

-         Ti ismeritek egymást? – kérdezte Niall csodálkozva.

-         Igen. Gwen volt a bérlőm és most is itt lakik nálam. Miért? Te talán ismered? – kérdeztem mosolyogva. De ahogy Gwenre néztem, és aztán vissza Niallre valami hasonlóságot véltem felfedezni az arcukon. A szemük, az arcélük, mintha Niall állna ellőttem, csak nőben. Oké ez nagyon viccesen hangzik, de akkor is ez az egész megrémített. Felpattantam a kanapéról, majd bevillant minden. George, az, hogy tudta a telefonszámát, a lakásszámát, homlokon csaptam magam, majd mélységesen csalódtam Niallben és Gwenben.

-         Ugye Niall az unokád? – kérdeztem keserűen.

-         Nem, hogy gondolkodhatsz ilyen butaságokon kedvesem… - mondta hadarva Gwen.

-         Álljunk csak meg! – emeltem fel a hangom. – Akkor honnan tudtad könyökből Niall számát, lakáscímét, azt, hogy éppen abban a boltban vásároltam. – Ez a nő engem totálisan félre vezetett. Fogadjunk, hogy most is ő hívta ide. – Most is te hívtad ide, ugye Gwen? Ne is tagad!.

-         Mi ez Gwenny? – kérdezte Niall.

-         Á, Gwenny? Tényleg elmondanád Gwenny? Én totálisan befogadtalak megbíztam benned, mondtam, hogy túl nehéz még nekem ez az egész Niallel, de te nem törődtél vele. És te meg Niall, tudod mit?  Hagyj engem békén! Érted? Hagyj békén Niall Horan. Eljöttél ide, úgy, hogy Gwen hívott, mit sem törődtél vele, hogy mit érzek. Fogadjunk te is csak arra mentél. ! Hogy egy újabb trófea legyek a vitrinedben, ugyan olyan, vagy mint a többi pop sztár!. – mondtam, és éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomon.

-         Nem Henriett ezt félre érted. – mondta mentegetőzve Niall.

-         Nem, nem értem félre! Itt egyedül te érted félre a helyzetet! És most tűnj el. Soha többé ne is gyere vissza! Menjél Paulodhoz, a rajongóidhoz, legalább nekik ne okoz csalódást, ha már nekem okoztál, és ne hogy miattam haragudjanak meg rád. Ez nem lenne igazságos. Én látod, tudom, mit érzek irántad, és tudni is fogom. Gyűlöllek Niall Horan. Gyűlöllek! . – kiabáltam mérgesen.

-         De..

-         Nem érted? – mondtam idegesen. – Tűnj el! Takarodj. – mondtam, majd az ajtó felé mutattam. A kezem remegett, minden összeomlott, amit még fel akartam építeni, az is úgy mondva „füstbe ment”. Én még hittem Niallnek, de nem is ez a durva, ha nem az, hogy Gwen hazudott nekem. Nem baj, amire visszaér Niall a turnéról én már nem fogok Londonban lenni.. Elmegyek innen.. Örökre.

§Megtaláltam a családom

Na, itt a rész : D Nagyon sokat kellett tanulnom, szóval bocsánat a késésért. Jó olvasást, sziasztok: D

„Megtaláltam a családom”

  ( London hó - 2012. február 4 )

 

Kinéztem az ablakon, majd elgondolkodtam, hogy milyen régóta nem láttam már igazi telet. Otthon Magyarországon már Decemberben esett a hó, most itt csak még esik az eső. Tudod, ha már több éve kint él külföldön az ember nem könnyű hozzá szokni egy új természeti változáshoz. Bár ez velem nem igaz, hiszen az életem felét itt töltöttem, de azért a honvágy mindig eszembe juttatja a régi házunkat, a régi karácsonyt, amikor összejött a család. Tudom, és emlékszem, hogy a karácsonyfa alatt mindig azt kívántam, hogy bárcsak egyszer eljuthatnák Londonba. Hát, igen kijutottam, de mostmár rájöttem, hogy nem ez volt a legfontosabb az életemben. Nincs családom, nincs barátom. Nincsen senkim. És lassan itt a karácsony és megint egyedül fogom ünnepelni. Ja, meg Gwennel, és Hanryvel. Sosem gondoltam, hogy ezt a karácsonyt úgy mondva egyedül fogom tölteni. Azt hittem, hogy majd a srácokkal és Adisonnal felállítunk egy fát, feldíszítjük, nevetünk azon, ahogy Harry szerencsétlenül felteszi a csillagot a fa tetejére, vagy mindenki sziszegve issza a forró csokit, mert égeti a szánkat, de ez csak egy képtelen álom volt. Más, amikor meglát minket, gondolom, csak azon elmélkedik, hogy én miért pont Niallel vagyok együtt? Most választ adok. Niall egy olyan fiú, akiért tűzbe mennék, nagyszerű srác, és tudom, hogy soha senkit nem bántana meg, soha senkinek nem okozna fájdalmat. Nem szimpátia miatt választottam őt, hiszen nem a szőke hajú fiúkért vagyok oda. De én mindig azt mondom. Az alma is szép kívülről, de belülről pedig férges. Niall ennek pont az ellentétje, és minden 1 D-s fiú. Helyesek kívülről, és belülről is nagyszerű srácok, segítőkészek, és én kaptam tőlük egy esélyt, hogy új életet kezdhessek, vagy legalábbis egy korszakot segítettek lezárni. Nekik köszönhetem és Adisonnak, hogy nem omlottam össze, hanem fel tudtam kelni, és tovább tudtam lépni egy fájdalmon. Hirtelen megszólalt a telefon majd felvettem. Tudat alatt vártam, hogy Niall legyen, de egy női hang szólt bele.

-         Henriett Farkson keresem. – hallottam egy határozott hangot.

-         Igen én vagyok. Ki az?

-         A Magic World show-tól hívom, és meg szeretném kérdezni, hogy adna e nekünk egy interjút. – válaszolta, majd csönd lett.

-         Miért kellene interjút adnom? – tudakozódtam tovább, mert nem jutott semmi az eszembe, hogy milyen téma miatt hívhatnának.  Ráadásul engem.

-         Sokan azt mondják, hogy már Niall Horannel nincsenek együtt. Mások meg azt, hogy együtt vannak, és hogy tisztázná e a helyzetet. Persze ha nem akarja, akkor sincs semmi baj. – mondta majd várta a válaszom. Már majdnem nem-et akartam mondani, amikor elgondolkoztam. Tényleg ha interjút adnék ennek a TV-s műsornak, akkor mindenkinek tisztázhatnám a helyzetet, hogy mi is van most köztünk Niallel.

-         Persze, elfogadom. – mondtam, majd elmosolyodtam.

-         Akkor holnap be tudna jönni reggel 9-re? – kérdezte, majd hallottam a hangján, hogy megkönnyebbült.

-         Igen. – mondtam.

-         Akkor majd holnap. Viszlát. – mondta.

-         Viszlát.

Ez őrültség volt! Tördeltem a kezem, pár órával később. Ideges voltam, hiszen ha belegondolok, több millióan néznek élőben, és ha dadogni fogok? Tiszta hülyeség volt ezt az interjút lebeszélni. Majd hirtelen megszólalt a csengő és sóhajtva kinyitottam. Adison feldúlt arcát láttam meg, majd maga mellett Harry topogott.

-         Hát ti? – forgattam a szemem. Nem megmondtam Adisonnak, hogy ne hozzon ide egyetlen egy 1 D-s fiút se! Úgy látszik nem ért angolul, akkor majd beszélek neki franciául, hátha azt megérti!

-         Mondanom kell valamit. – mondta A.D majd a nappaliba leült a kanapéra. Mostmár mániája, hogy csak úgy bejön hozzám és egyből leül a kanapéra? Bár ami az enyém, az, az övé is.

-         Na, mi az a hír, ami ennyire feldúlt? – kérdeztem mosolyogva.

-         Képzeld felhívott egy nő, aztán elkezdte, hogy egy sztárfellépő fog majd a Magic World-ben fellépni. És Niallel lesz valami hír. Megőrülök, nem tudom kideríteni, hogy ki akarja bemocskolni Niallt. – mondta A.D, majd láttam, hogy Harry arrébb csúszott, bár nem csodálom Adison kalapáló keze elől, hogy arrébb ment.

-         És mi van, ha nem bemocskolni akarja Niallt? – kérdeztem, majd rá néztem.

-         Te tudsz valamit? – nézett rám Harry.

-         Én? dehogyis. Csak felvetettem ezt az eshetőséget is. – mondtam, majd vállat vontam. Adison az órájára nézett, majd pánikolva Harryre emelte barna zavarodott szemeit.

-         Na, mi az? – kérdezte Harry.

-         Elkésünk! – rikácsolta, majd felszedte Hazza-t a kanapéról, majd kifele tologatta az ajtó felé. – Hen csak ennyit akartam mondani, majd még beszélünk, de most el fogunk késni, egy dedikálásról. ! – mondta Adison hadarva.

-         És hol lesz a dedikálás? – a saját szememmel akarom látni, hogy milyen most Niall. Szomorú e vagy boldog.

-         A szokásos. – kacsintott majd beült Paul kocsijába Harry és Adison. Még egy utolsót integettek, majd elindult a kocsi. El kell mennem a dedikálásra. Felszaladtam az emeletre, felkapkodtam a ruhám, egy halvány sminket tettem fel, majd útközben felkaptam a táskám, és bezártam az ajtót.   Kapkodva szedtem a lábam a dedikálás helyszínére, majd akkor fellángolt bennem a remény, hogy itt lehet, hogy beszélni fogok Niallel. Az oldalam már szúrt, a szél összekócolta a hajam, majd végre megérkeztem a nagy tömeghez. Alig tudtam átevickélni a tömegen, de már csak pár méter választott el a színpadtól így nem adtam fel. Láttam, hogy Harry észrevett, mert engem nézett, majd súgott valamit Zaynnek, amin elnevették magukat. Csak álltam és néztem Niallt, az sem érdekelt, hogy össze visszalökdös a tömeg, nem mozdultam egy tapotatt sem a helyemről. Hirtelen felálltak, majd a tömeg is megindult. Elhatároztam, hogy beszélni fogok Niallel, így utat törtem magamnak, és követtem a fiúkat. Felszaladtam a színpadra, de egy szőke hajú lány, ellökött az útból, és Niall nyakába ugrott. Akkor a földbe gyökerezett a lábam, majd a lány megcsókolta Niallt. Csak álltam, és néztem, hogy Niall megfogja a derekát, de eltolta magától, majd rá mosolygott, majd amikor meglátott lefagyott az arcáról a mosoly.

-         Henriett ez nem az.. – mondta volna, de megfordultam, a biztonsági őröket fellöktem és leugrottam a színpadról. Hogy gondolhattam azt, hogy Niall Horan majd miattam fog epekedni, hogy majd miattam fogja lógatni az órát. Amikor éppen kifordultam volna a sarokra, valaki megfogta a könyököm. Tudtam, hogy Niall, mert éreztem az illatát.

-         Mit akarsz? – sziszegtem, majd ki akartam tépni a könyököm a kezéből, de annál közelebb kerültem hozzá. Felé fordított, majd nagy levegőket vett.

-         Először is várj, mert mindjárt megfulladok. – mondta.. Pár percig így álltunk majd belenézett a szemembe. – Az, az előbbi, az nem volt semmi. Csak odajött és…

-         A te életed, én már nem szólok bele semmibe. – mondtam halkan.

-         De, Henriett hozzám tartozol. – mondta.

-         Nincs igazad Niall. Nem tartozom hozzád, és lássuk be sosem tartoztam igazán. – mondtam, majd elfordítottam a fejem. Kitéptem a könyököm, majd eltávolodtam Nialltől.

-         De Hen én, szeretlek. – kiabálta utánam, de én csak halkan mentem tovább. Ne nézz hátra! mondogattam magamnak. De végül hátrapillantottam és láttam, hogy még mindig ott áll. Megfordultam, már nem takartam a könnyes arcom, és pont akkor értek oda Harryék. Még egyszer utoljára végignéztem Niallen és elindultam haza. Tiszta felesleges dolog volt eljönnöm erre a dedikálásra, csak még egy sebet okoztam magamnak. Igaza volt apának tiszta makacs vagyok. Elmegyek apához. Döntöttem el magamban, majd elindultam. Tétován tettem meg a lépéseket, majd végre beléptem a nagy fekete kapun. Végig néztem a sírok közt, és megpillantottam az apáét. Könnyek mardosták a szemem, annyira fáj, hogy nem tudom elmondani neki azt, ami most nekem, fáj. Lecsuklottam a sírjára, és elkezdtem zokogni. Már csak benne bíztam, odaadnám az egész életem, ha még egyszer átölelhetném, ha a fülébe súghatnám, hogy nagyon szeretlek.

-         Apa, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. És sajnálom, hogy csalódást okoztam. – suttogtam, majd letöröltem a sírtetejéről a rá hulló faleveleket. – Bárcsak itt lennél, sokkal könnyebb lenne minden. – suttogtam, majd feltérdeltem. Tudom, hogy az emberek furcsán vizsgálgattak, és őrültnek is tartanak, de ha az ember elveszít valakit, és ha neki hiányzik, akkor bármit vállal, még azt is, hogyha a gyogyóba zárják is el. Most anya biztos, hogy elráncigálna, de nincs itt és itt is fogok apával maradni. Valaki megérintette a vállam, de nem törődtem vele és a virágokat rendezgettem.

-         Sajnálom. Én tényleg sajnálom. Ha ott lettem volna. – mondtam elcsukló hangon.

-         Nem a te hibád. – mondta egy lágy hang. Niall volt. Megfordultam és 6 szempár nézett rám szomorúan. Szó nélkül átöleltem Niallt, még ha ezután nem is leszünk együtt, én csak ennek a pillanatnak fogok élni. Éreztem, hogy a többiek is körém gyűlnek és átölelnek, most úgy éreztem, hogy hazatértem, hogy megtaláltam a családom..

-         Itt vagyunk, és még egyszer nem fogunk elengedni. – mondta Zayn halkan..