2012. december 12., szerda

§ Ez nem könnyebb



Ez nem könnyebb


Lassan és unalmasan teltek az elkövetkező napok, és már alig gondoltam Niallre, a srácokra és Adisonra. Bár, mondjuk Miguel nem is nagyon hagyta, hogy rajtuk vagy Londonon járjon az agyam, mert az ígyis elég sűrű napomba apró programokat csempészet, szóval örültem olykor, hogyha még levegőt venni is tudok. Azóta nem érkezett új levél Adisontól, gondoltam biztos, hogy már elfelejtettek és ez a gondolat segített át az elég fájdalmas percekben. Most Miguellel kijöttünk a kedvenc helyemre, egy szép tisztásra s itt sétálunk kézen fogva. Kezdtem megszeretni Miguelt, már nem csak egy barát számomra. Miguel megállt majd maga felé fordított, és lassan megcsókolt. Nem olyan volt csókolózni vele, mint Niallel. Már megint rajta jár az agyam? Hogyan hasonlíthatom Niallhez? Hisz sohasem lesz olyan, s nem is akarom, hogy olyan legyen. Ő nem Niall, ő Miguel.
-       Henriett valamit el kell mondanom. – kezdte, majd belenéztem éjfekete szemében, amiben csalódottság volt. Rá mosolyogtam, de nem mosolygott vissza.
-       Mi a baj? – kérdeztem, majd megfogtam a kezét.
-       Én már nem tudok rád várni Henriett. És nem is akarlak becsapni, én már mást szeretek. – mondta egyszerűen, majd a szemembe nézett. – Sajnálom. – mondta, majd homlokon puszilt. Nem bánatot éreztem, hanem örömöt. Nem tudom, hogy ez normális emberi dolog e, ha egy fiú elutasít, de most azt éreztem, mintha egy kő gurult volna le a szívemről.
-       Igen, én is el akartam valamit mondani. Nem akartalak hiú remények közt tartani, és nem akartam volna ennél nagyobb fájdalmat okozni. Csak egy fellángolás volt. – mondtam mosolyogva.
-       Akkor nem is haragszol? – kérdezte, majd rám villantotta azt a mosolyát, amit annyira szerettem.
-       Egyetlen feltétellel. Ha most is a legjobb barátom maradsz. – mondtam, majd feltettem a kis újjam.
-       Rendben, elfogadom. – mondta, majd ő is feltette a kis újját.
-       Így görbülj meg, ha hazudol. – mondtam, majd kiöltöttem rá a nyelvem.

Visszasétáltunk a házba, majd Miguel elment, mert Marcellóval kellett valami fontos ügyet elintézni a birtokkal kapcsolatban. Mivel egyedül voltam otthon, felnéztem a laptopomra és nem hittem el, amit a neten olvastam. Harry Taylorral van együtt? Kérdeztem magamtól elképedve. Majd amikor az egyik buli fotóra klikkeltem, ott volt Adison egy másik lányt ölelve. Szóval talált magának pótlékot. Miben is reménykedtem? Azt hittem, hogy félév után még emlékezni fognak rám? Már biztos, hogy azt sem tudják, hogy létezem.. Az ölembe vettem Hanryt, majd elkezdtem simogatni. Ahogy visszaemlékeztem arra a napra, amikor eljöttem Londonból elnevettem magam. Az első napon-elvesztettem Hanryt és egy nő meg majdnem szív infarktust kapott, és a repülőről majdnem ledobtak minket.
-       Majdnem otthon maradtunk miattad! – súgtam a fülébe. – Lehet, hogy ez egy jel volt Hanry? – kérdeztem nevetve, majd nyávogott egyet, amit igennek vettem. Gondoltam, hogy jól érezte magát Gwennel, mert folyton húskonzervet adott neki itt meg csak egy kis tejet kap, meg valami furcsa ételt, amit mindig a szakács tesz elé. Hát igen fogyóznia kellene, mert már a hájas alfarát így is alig bírja el. Elővettem, mint sokadára megint a borítékból a levelet, ami arról szólt, hogy felvettek az orvosira. Remek lehetőség! Még mindig hallom anya izgatott hangját, és magam előtt látom az örömtől csillogó szemét. Már csak egy aláírás hiányzott, ami az enyém volt. Előkaparásztam a tollam majd aláfirkantottam, és rá néztem a dátumra, hogy mikor lenne a meghallgatás és elfehéredtem. A meghallgatás éppen 4 nap múlva lenne vasárnap, de addigra felkészülni kész rémálom. De most vagy soha! Jelentettem ki magamnak, majd elhatároztam, hogy úgyis meg fogom majd csinálni, és akkor végképp elfogom majd felejteni Niallt. Visszacsúsztattam a borítékba a levelet, és levittem, hogy nem e adja fel valaki. Mivel nem találtam otthon senkit, így elindultam egyedül. Lassan kinyitottam a kaput, majd feltettem a napszemüvegem, mert iszonyatosan tűzött a nap. Szerencsére nem laktak messze anyáék a postára gyalog alig 30 perc, de ha sokan vannak, akkor ez eltarthat akár több óráig is. Én pontosan a csúcsidőt fogtam ki, mert alig lehetett már a postán elférni, annyian betömörültek ide, és ráadásul kicsi is volt ez a postai hivatal. Alig 3 kabin várta a hivatalos ügyek intézésében érkezetteket, és akik utánnam jöttek be, mit sem törődve a sorban állásal, vágtattak előre, utat törve maguknak. Lehet, hogy nekem is a példájukat kellene követnem? Nem az mondjuk, nagyon bunkóság lenne. Leültem egy bőrfotelbe, és levettem egy újságot a polcról.

~ 1,5 órával később ~

Éppen akkor tettem le a könyvkupac tetejére a könyvet, amikor megláttam, hogy már csak egy ember van előttem. Gyorsan kiszálltam a székből majd az öreg bácsi mögé álltam. 20 percig álltam, már majdnem elmentem, amikor a bácsi végzett, és én odamehettem a kabinhoz.
-       Jó napot, csak ezt a levelet szeretném feladni. – mondtam, majd átnyújtottam a hivatalos levelet. A nő tett rá bélyeget, majd közben megmozgattam az elgémberedett lábamat, mert már alig éreztem. Amikor kiértem a dohos postai hivatalból és megéreztem a nap melegét az arcomon, nagyon megörültem. Kint már a nap majdnem lement az égről, és sárga fénybe borította az utcát. Mosolyogva lépdeltem hazafele, majd otthon anya, kérdő arcát pillantottam meg először.
-       Elküldted már a levelet az orvosira? –kérdezte, majd tovább nézett. Most is le volt engedve a fekete haja, valami mini ruhában volt, bődületes magas sarkúval kiegészítve.
-       El, éppen az előbb. Még valami? – kérdeztem. Megvonta a vállát, majd elmentem mellette fel a szobámba. Mivel fáradt voltam, ahogy felértem a szobámba, egyből lezuhanyoztam, majd befeküdtem a puha párnába. Egy éles hangra ébredtem.
-       Egy pillanat Feci. Nem oda maguk barmok! – majd rájöttem, hogy anya ordibál. És én még ilyen zajban tanuljak majd délután? – kérdeztem magamtól, majd kipattantam az ágyból. Felvettem valami itthoni ruhát, és kiültem a kertbe a vastag könyveimmel együtt. Hogy fogom én ezt mind megtanulni 3 nap alatt? Megráztam a fejem, majd belemélyedtem az egyik vastag könyvbe. Az egész délutánt végig tanultam, majd anya kijött értem a kertbe 5 óra fele.
-       Te még mindig tömöd a fejed? Túl okos leszel. De mindegy. 30 perc múlva legyél készen, mert vacsorázni megyünk. – mondta, majd elindult befelé. Ő akarta, hogy orvosira mennyek, aztán meg ő kritizál. Ezek a hülye vacsorák. Elegem van már abból, hogy mindig anya ilyen félre sikeredett emberekkel megy vacsorázni, azok meg magukkal hozzák az idióta gyerekeiket. Persze anya mindegyikkel össze akar hozni, de én ilyenkor mindig kimegyek a mosdóba és ellógok. Felmentem a szobámba a könyveimmel, és kerestem egy normális ruhát estére. Egy vajszínű gatya mellett döntöttem meg egy egyszerű fehér felsőt tettem ki az ágyamra. Nagy nehezen elkészültem majd egy balerinacipőt vettem fel, és lefutottam a lépcsőn.
-       Ennyi? – kérdezte anya a szemöldökét felhúzva.
-       Nem elég? – kérdeztem vissza.
-       Felőlem. – mondta, majd elindult ki az ajtó fele. Követtem, majd felkészültem életem leghosszabb estéjére.

~ Vacsora után ~
Ezek az emberek istenemre mondom nem voltak komplettek. Elkezdtek először is a politikáról beszélni, majd arról, hogy milyen háziállataik vannak. De istenem, kit érdekel vacsora közben, hogy éppen most ellett meg a tehenük? Szóval az este folyamán, csak pár falat étel ment le a torkomon, elment az étvágyam. Anya persze mindenen röhögött, elég jó színész be kell vallani. Éppen most jöttünk haza, és rémülve vettem észre, hogy holnap is tanulhatok, meg még azután is és azután is. Nem telt érdekesebben az estém utána, csak nem tudtam elaludni. Sokáig forgolódtam az ágyban, míg álom jött a szememre, de már 7 kor fel is keltem.

~ A nagy nap Vasárnap ~
Reggel izgatottan fészkelődtem, és már reggel 6 kor fent is voltam. Annyira izgultam, hogy mi lesz az orvosin, és nem éreztem magam felkészültnek, pedig este is tanultam, mert nem tudtam aludni. Most is egy vajszínű gatyát vettem fel, csak most egy blézert is vettem fel a fehér felső fölé. Felvettem a kis táskámat, és a nyakamba akasztottam, majd lementem a lépcsőn, ahol már Adele egy tálca limonádéval és tükörtojással várt. Alig bírtam enni, de nem akartam lefordulni a székről, így egy szelet csokit is tettem a táskámba. Eltettem a telefonom, és az irataimat, majd az órát figyeltem mereven. Telt az idő, és kapkodva vettem észre, hogy lassan 10 óra lesz, a megbeszélt időpont. Éppen kinyitottam volna a kaput, de megszólalt a telefonom, egy ismeretlen számot pillantottam meg a kijelzőn. Mostanában nagyon sok ismeretlen szám szokott hívogatni., biztos csak szórakoznak, vagy lehet, hogy az orvosiról hívnak.  Megvontam a vállam és felvettem.

-       Igen, Itt Henriett Farkson. – mondtam, majd leintettem egy taxit.
-       Hen, Adison vagyok. Alig tudtalak elérni. Figyelj nagyon rossz dolog történt. – mondta Adison majd elsírta magát.
-       Milyen dolog? – és egyből Niallre gondoltam, hogy valami vele történt.
-       Balesetezett. És súlyos az állapota. – mondta Adison, majd elfehéredtem.
-       De kinek Adison, ki balesetezett? – kérdeztem félve, pedig nem akartam azt a nevet a telefonban meghallani.
-       Niall. – mondta, majd csend lett. Összetört bennem minden, és most tudatosult bennem, hogy ki a fontos. Niall volt a fontos, és most lehet, hogy elveszíthetem.
-       Azonnal indulok. ! – mondtam, majd feltéptem a taxi ajtaját és sürgetve mondtam a taxi sofőrnek, hogy a repülőtérre vigyen.
-       Melyikre? – kérdezte értetlenül.
-       Melyikre vajon? Az egyikre a sok közül. – vágtam rá idegesen. – Barom.
-       Melyik kórházban van? – kérdeztem utoljára Adisont, majd úrrá lett rajtam a pánik, és kapkodva vettem a levegőt. Anya mindig tartogat egy magán gépet, és azzal, sokkal hamarabb oda érek, mint ezekkel a túlzsúfoltakkal. Kiugrottam a taxiból, és Joe-hoz siettem, imádkoztam, hogy bent legyen, mert ilyenkor ő nem szokott még a gépek közelében lenni. De megpillantottam és rohantam hozzá.
-       Joe! Azonnal el kell vinned Londonba! – mondtam elcsuklott hangon.
-       Miért? Mi történt? – kérdezte meglepődve.
-       A barátom balesetezett.. – nem tudtam befejezni, mert elsírtam magam. Mi van, ha későn érkezek? Mi van, ha már Niall kihűlt testét fogom találni? Majd képzeletben pofon csaptam magam, hogy a csudába tudok ilyenekre gondolni?
-       Rendben.. – mondta, majd besegített a gépbe. Nem tudom, hogy hány órát repülhettünk, de Joe, szó nélkül vezette a gépet. Az ablakhoz nyomtam a homlokom és imádkoztam, hogy csak ne legyen súlyos Niall állapota, és megállás nélkül sírtam. Szegény Joe, pedig kiló számra adta a zsebkendőket. Majd hirtelen megpillantottam alattunk Londont. Kezdtem rettegni, hogy mi fog engem várni a kórházban, féltem, mert nem mondott Adison semmit Niall állapotáról. Joe keresett egy tisztást, ahova letette a gépet, szerencsére az a pont nem volt messze a kórháztól.
-       Köszönöm Joe! Ezt még meghálálom! – kiáltottam neki, majd elkezdtem futni a kórház felé. Eszeveszetten szedtem a lábam, nem érdekelt, hogy beszúrt az oldalam, majd remegve emeltem a kezem a kilincsre és berontottam a kórházba. A portán egy évnek tűnő percig szerencsétlenkedett a lány, majd végre megmondta, hogy hol van Niall. Felszaladtam a lépcsőn, majd végig futottam a folyosón, és magamban mondogattam, 103 kórterem, 103 kórterem. 99- es kórterem, 101 es kórterem, majd megérkeztem, és láttam az 5 ismerős alakot, akik ott ültek egy fotelben és kávét iszogattak. Lassan közeledtem feléjük. Ahogy néztem őket nagyon megváltoztak, és mintha Adison lefogyott volna. Harry össze vissza járkált, Zayn pedig Adison kezét fogta, de láttam, hogy mindenki törölgeti a szemét.
-       Itt vagyok. – súgtam halkan és erőtlenül. Mindenki megfordult, majd Adison a nyakamba ugrott.
-       Súlyos az állapota Hen. – mondta, majd elkezdett sírni, amitől én is. Pedig a gépen is elhatároztam, hogy erős leszek, de a kórterem láttán megtörtem. Amikor elengedett Adison, egy ősz hajú ember lépett ki a kórteremből, Niall kórterméből.
-       Mi a helyzet doktor úr? – kérdezte Harry idegesen, és rekedt fátyolos hangon.
-       Magához tért, és egy Henriett nevezetű lányt hívat. – mondta, majd mindenki rám nézett. Kikerültem az orvost, majd berontottam a kórterembe. Ahogy az ágyra néztem, még a lélegzetem is elállt. Elkezdtem sírni, majd megfogtam Niall kezét.
-       Ez mind az én hibám! Sajnálom Niall. Nem voltam itt.. Csak féltem..  – mondtam halkan, szinte suttogva, majd tudatosult bennem, hogy miattam fekszik itt Niall.
-       Nem a te hibád. – válaszolta egy rekedt hang, majd megpillantottam Niall fájdalommal teli kék szemét..

6 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik:) majdnem elsírtam magam xD.....grat:)várom a következöt

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. nagyon ügyesen fogalmazol, és a történeted is nagyon tetszik.(: csak így tovább. várom a következőt. siess vele, mert nagyon izgalmas. amúgy Boldog Karácsonyt.xx

    VálaszTörlés
  4. Mi van a következővel? Vagy csak én nem látom? Pedig úgy olvasnám már tovább.

    VálaszTörlés
  5. Köszönök minden hozzászólást! :) Hát, kicsit elhanyagoltam a blogom de ismét lesznek majd új történetek :) ♥ Türelmeteket köszönöm ! ♥

    VálaszTörlés