§ Minden elsötétült

Minden elsötétült

Már egy pár nap eltelt azóta, hogy bepánikozva magamra haragítottam Louist. Nem hittem, hogy egyszer vele leszek rosszban, de még ma sem szólt hozzám még. Kezdem úgy érezni, hogy mélyen megbántottam. Nem tudom helyre hozni sajnos az elkövetett hibáimat, de próbálom kicsit oldani a körülöttünk lévő feszültséget, ami néha sikerül néha pedig kudarcba fullad minden erőlködésem.

-          Min gondolkozol?- kérdezte Harry, majd rám nézett mosolyogva.

-          Csak azon, hogy Lout mennyire magamra haragítottam. – mondtam szomorúan majd fanyarul ránéztem a kólás poharamra.

-          Hen. Nem eszel inni is alig iszol. Ne legyél már ilyen! Rossz így látnom téged. Lou majd megbékél. – mondta vállat vonva és megszorította a kezem.

-          Megbékél? – kérdeztem kétszínűen. – Ugyanezt mondtad 3 nappal ezelőtt is. – vágtam hozzá mérgesen.

-          Nyugodj már meg!. – válaszolta ő is ingerülten.

-          Tudod mit? Van egy ötletem. Elmegyek egy kis időre. – mondtam neki hanyagul majd kivettem a kezemet az övéből.

-          Hova akarsz menni? – kérdezte tiltakozóan.

-          Ha elmondom nem lesz nyugtom. Tudod nekem ez már sok. Legyetek egy kicsit nélkülem. Nektek is jobb lesz meg nekem is. Még ma indulok. – zártam le majd felsétáltam a lépcsőn. De Harry a szobába is követett hiába vágtam rá az ajtót.

-          Hen már egyszer elengedtelek, még egyszer nem foglak!. – mondta erőszakosan Harry majd erősen magához szorított. Kilöktem magam a szorításából.

-          Ne etessük többet egymást Harry. Már vagy 3 napja nem is érdeklődsz felőlem. Mikor is csókoltál meg? Mikor is fogtad meg a kezem a nyilvánosság előtt? Szégyellsz, legalább ezt valld már be! – mondtam neki kiabálva.

-          Most miért kiabálsz? – kérdezte idegesen.

-          Mert felhúzod az agyam. És nem törődsz velem, de etetsz. Mi a fenének vagy velem? Megkaphatsz bárkit. Nem engem fogsz tönkre tenni Harry Styles. A híres sztár meg a hírnevedet lehúzhatod a vécén. Nálam ezzel nem érsz el semmit. És tudod ezt te is nagyon jól! Hagyjuk egymást békén jó? – kérdeztem idegesen. – Már nem érdekelnek a hazug szavaid és a színjátékaid. Menj a fenébe! – mondtam remegve az idegtől és a fájdalomtól. Utoljára is ilyen könnyen elküldtem. Nem akartam könnyezni.

-          De. Hen. Az…

-          Ne keress kifogásokat! Elegem lett. Sosem érdekeltelek. Jó voltam sok mindenben, de én egy olyan kapcsolatot szeretnék, ahol támaszkodhatok és számíthatok a másikra. Te ezt nem tudod nekem megadni. Szeretlek, de egyben gyűlöllek is. Kimondom hát, hátha így megérted. Legyen Vége. – mondtam remegve, és eltitkoltam a fájó könnyeimet. Belül a lelkem ordított az ellenkezőjére a szívem darabokra hullott.

-          Nem vagyok elég jó? – kérdezte felháborodva.

-          Igen! Nem vagy elég jó! – mondtam idegesen.

-          Hát mondjak egy vicceset Hen? – kérdezte mosolyogva. – Te nekem csak egy játékszer voltál. Próbáltalak megdönteni, de nem sikerült. És igen igazad van, megkapod nálad sokkal, de sokkal jobbakat. Nem ilyeneket, mint te.! Ilyen lánnyal jó hogy nem mutatkozok a nyilvánosság előtt. Nézel te tükörbe egyáltalán? Tiszta szánalmas vagy. - mondta gúnyosan. A szavai, mint ezernyi késdöfés fúródtak a szívembe. És az volt a legfájóbb, hogy tudtam igaza van.

-          Dögölj meg te rohadék! – ordítottam könnytől zokogva, majd pofon vágtam. Kirohantam a szobájából, le a lépcsőn és ki a bejárati ajtón. Elkezdtem szaladni könnytől ázott szemmel, de ahogy elértem az egyik sikátort összecsuklottam. Hangosan zokogtam, majd visszaemlékeztem az elcsattant csókokra, az ölelésekre, a hazug szavakra.

-          NEM! ROHADT SZEMÉT!. – kiáltottam fájón és elcsuklott a hangom zokogás közben. A földet vertem a fájdalmat már nem éreztem, hirtelen a mentális fájdalom kínzóbb volt, mint a fizikai. Felálltam a földről és elhatároztam elmegyek Londonból. Walesbe. Kimentem remegve a fájdalomtól az állomásra, megigazítottam magam az egyik illemhelyiségben és égőszemmel felültem a vonatra. Pár óra alatt Walesben voltam. Leszálltam a vonatról és megszálltam a B&B vendégházban. Nem válogattam, csak ami szembejött velem. Az ára sem érdekelt hisz volt elrakott pénzem. Itt eléldegélek valameddig.

Lassan bementem az ajtón, és egy idős ember fogadott. Foglaltattam szállást, mondtam neki illetve jobban mondva megkértem, hogy addig maradhassak, ameddig tudok. Vagy ameddig tudom finanszírozni a szállást. Az első napok nehezen teltek. Idegen város idegen emberek. Nem megszokott nyüzsgés, nem a megszokott illatok, amit Harryn éreztem. Első dolgom az volt, hogy vettem magamnak pár ruhát, mert a régiek már elszakadtak, koszosak voltak, és fájó emlékeket idéztek fel bennem. Körbejártam egész Walest, gyönyörű egy hely. Tudatosult bennem, hogy soha többé nem láthatom már a barátaimat és a szerelmemet. Lassan végleg elmegyek. Sok sebet okoztam azoknak, akik fontosak a számomra. Én elengedem Harryt, végig tudtam, hogy csak egy játékszer vagyok egy báb, amit úgy mozgat, ahogy akar. Sokkal tisztább lett most már minden. Lassan már pár napja alig eszem valamit, és nem is érzem jól magam.

2 hét elteltével **

Ahogy lesétáltam a lépcsőn a mellkasomban egy éles fájdalmat éreztem, majd összerogytam. Jasper segített, az egyik itt lakó, és hívta a mentőket. Pár percen belül bevittek a kórházba és megvizsgáltak. Már csak a kórteremben ébredtem fel ahol Jasper mellettem ült és aggódva figyelt.

-          Mi az? – kérdeztem tőle, de nem bírtam megmozdulni, mert csövek lógtak ki belőlem. És csak pityegéseket hallottam, amik gondolom a szívemet figyelték, de alig hallottam csak.

-          Hen.. – kezdett volna bele, de elcsuklott a hangja. Jasperrel nagyon nagy barátságot kötöttünk. A felesége olyan volt nekem mintha a legjobb barátnőm lett volna.

-          Mi az? – kérdeztem újból idegesen és a gépezett elkezdett nagyon gyorsan verni.

-          Nyugodj meg.! – intett intelemre Jessica. ( Jasper felesége)

-          Hen.. Rákos vagy. – mondta rekedten Jasper.

-          Micsoda? – kérdeztem döbbentem. Akkor most már értettem az esti rosszulléteket. – Mennyi időm van hátra? – kérdeztem rekedten akaratlanul.

-          Körülbelül 1 hónap. Lenne orvos, aki meg tudna műteni, de az messze, van nagyon. És mi nem tudjuk finanszírozni. Segítenénk, de nem tudunk, sajnálom. Olyan vagy nekem mintha a saját vérszerinti testvérem lennél, de nagyon sajnálom. – mondta könnyes szemmel.

-          Nem kell mit sajnálnod. Eleget tettetek így is értem. Családtagként tekintetek rám, ami nekem nagyon sokat jelent. – mondtam fél mosollyal, de az inkább egy vicsorításra hasonlított.

-          Pihenj. Később visszajövünk még hozzád. – mondta Jasper.

-          De nem vagyok fáradt. – mondtam suttogva és meglepődve tapasztaltam, hogy a szemem magától lecsukódott. Mintha ólomsúlyok lettek volna rajtuk.

3 hét múlva **

Kezdtem megszokni, és már kezdtem azzal a tudattal együtt élni, hogy már csak egy kis időm van hátra. Semmi hírem nem volt Harryékről a tévét kivitettem, újságot nem kértem. Meg el sem tudtam volna olvasni, hisz már ahhoz is fáradt voltam, hogy a kezem felemeljem. Le voltam nagyon gyengülve. Amikor egy orvos vagy nővér bejött hozzám megcsóvált fejjel vonult ki az ajtón, mintha azt mondaná, sajnálom, de még csak pár nap. Kezdtem úgy érezni, hogy el fog jönni az aminek, el kell jönnie, mert már nagyon rosszul éreztem magam nap, mint nap. Mindennappal egyre gyengébb lettem. Behozattam a kórtermembe egy telefont, és betárcsáztam Zaynék házának a vezetékes telefonját.

-          … - kicsengett, majd egy ismerős hang szólt bele. Liam!.

-          Halló. Itt Liam Payne. – mondta azzal az ismerős hangjával, de a hangjában fájdalom bujkált. Nem tudtam megszólalni. – Halló!. – mondta ismét, de ingerülten. – Ne szórakozzon mi egy fontos hívást várunk! – mondta majd lecsapta a telefont. Könnyek folytak végig az arcomon.  Egy fontos hívást várnak, vajon kitől?. Egész nap nem hívtam fel majd másnap újra próbálkoztam.

-          Halló. Itt Louis Tomlinson. – mondta Lou meggyötört hanggal. Újra könnyeztem majd visszaemlékeztem milyen volt, amikor megnevetettet a hülyeségeivel, vagy amikor együtt mentünk bevásárolni. – Halló! Ne szórakozz már te barom! Nem fogod fel, hogy egy fontos hívást várunk? – kérdezte ingerülten és lecsapta a telefont. Ma megint nem hívtam őket többször. Másnap újra kezembe vettem a kagylót.

-          Halló. Itt Adison. – mondta A.D. De rekedt volt a hangja. A legjobb barátnőm-kiskorom óta. – Na, idefigyelj, ha még egyszer felhívsz, és nem szólsz, bele kitekerem a nyakad. A barátnőm eltűnt, nyomát sem tudjuk, ne szórakozz! – mondta és lecsapta. Az én hívásomat várják. Aggódnak értem. Aznap nem hívtam újra őket. Másnap felemeltem a kagylót.

-          Halló. Itt Harry Styles. – mondta Harry azon az ismert hangján. Harry a szerelmem az életem. – Te barom. Ha még egyszer szórakozni próbálsz, kiterelem a nyakad. Te rohadt seggfej! Mással szórakozz! – mondta idegesen és lecsapta ő is a kagylót. Este mosolyogva aludtam el. Másnap ismét felhívtam őket.

-          Halló. Niall Horan. – mondta rekedten. – Kivel beszélek? – kérdezte feszülten. – Add ide Niall majd én beszélek.. – hallottam a háttérből Zayn ingerült hangját. – Ide figyelj te..

-          Szia Zayn. – mondtam rekedten. A telefon pár pillanatra elnémult.

-          Henriett! – kiáltotta a telefonba Zayn. – Hol vagy? – kérdezte sürgetve.

-          Csak annyit mondok, hogy szeretem Harryt és sajnálok mindent. Én nekem most mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek titeket.- mondtam majd letettem a telefont. Nagyon rosszul lettem, majd visszafeküdtem az ágyamra és elnyomott az álom.

2 nappal később **

-          Henriett kelj fel! – éreztem az ütögetéseket az arcomon. De valahogy felkelni nem tudtam. Már ahhoz is gyenge vagyok, hogy levegőt vegyek. Talán fel kellene adnom. – Henriett!.- ráztak még jobban.  És megéreztem egy ismerős illatot. – Engedjetek oda! – kiáltotta Harry. - Henriett! NE, NE, NE. – ismételte kiabálva, majd rám borult és zokogott.

-          Szeretlek Harry. – suttogtam, majd egy éles hangos sípolást hallottam, majd minden elsötétült…